A La Vie en Rose (eredeti cím: La Môme, angolul: La Vie En Rose) egy 2007-es francia életrajzi film.
Edith Piaf sanzonénekesnő életét mutatja be. A filmet benevezték az 57. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválra. A főszereplő Marion Cotillard a 33. César-díjátadón a legjobb színésznőnek járó díjat, a 80. Oscar-díjátadón pedig a legjobb színésznőnek járó díjat nyerte el.
A film Piaf életét mutatja be, aki egy bordélyházban nőtt fel, és az utcán cserkészték be, hogy énekesnő legyen.
Karriert épített, de a szerelem nem áldotta meg, több szimbolikus epizóddal átszőve. ...A Wikipédiából.
Az azonos című filmet jelenleg az NHK BS sugározza.
Ezt a filmet egyszer régen megnézhettem, de nem hiszem, hogy végignéztem, talán mert túl tragikus volt a tartalma.
Ma elkezdtem megnézni szinte az elejétől.
Most láttam először a neveltetéséről szóló harmadik részt.
Edith Piaf énekhangjára úgy reagáltam, mintha énekesnőnek született volna.
Amikor először hallottam a hangját, azt hittem, hogy ő egy olyan énekesnő, akit soha többé nem látunk a sanzon világában.
Csak foszlányokat tudtam róla.
Ezek közül tudtam, hogy a bokszoló Marcel iránti szerelme igaz volt.
Persze azt is tudtam, hogy meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben.
A minap elhatároztam, hogy a fotógyűjteményem hátterébe beillesztem az énekhangját.
Ma pedig szilveszter van.
Nemrég a fotók rendszerezése és átnézése közben rábukkantam egy 2014. március 20-i fotógyűjteményre.
Teljesen megfeledkeztem róla, de azon a napon látogattam el először a szülővárosomba a tohokui földrengés után.
Az idősek otthona, ahol édesanyám lakott, egy masszív, háromemeletes vasbeton épület volt, amelyet nem érintett a nagy földrengés.
Édesanyámat azonban, aki az első emeleten lakott, elsodorta a cunami, és nem élte túl.
Az épületet a szökőár után úgy hagyták, ahogy volt, és elhagyatottan állt.
A rokon, aki körbevezetett, néhány évvel ezelőtt hirtelen elhunyt, pedig még fiatal volt.
Talán azért, mert láttam azt a fényképet.
Ebben a filmben mindenhol gyász érzetét keltette bennem.
Ez egy újabb példa arra, hogy a zseni ismeri a zsenit, és a legjobbak ismerik a legjobbakat.
Úgy kerültem ebbe az agglegényéletbe, hogy nem is akartam, de üzletemberként több mint 17 milliárd jen adót fizettem be a japán kormánynak mindössze 10 év alatt.
Karácsonytól az év végéig gyűlöltem egyedülállóként Japánban lenni, ezért ez idő alatt minden évben Hawaiira látogattam, ahol golfozással és úszással töltöttem az időmet.
Mint már említettem, például a Mauin lévő Ritz Carlton bárjában Michelle Kwan, aki a mögöttem lévő asztalnál ült, nagyon forrón bámult rám.
Idén úgy döntöttem, hogy nem veszek sem Osechit, sem más ételt.
Végül is azért, mert nem finom.
Az étel akkor a legjobb, ha frissen készül.
Arra gondoltam, hogy január elsejére lefoglalok egy ebédet abban a kínai étteremben a szállodában, ahol tag vagyok, de a jó barátom megelégszik egy könyvvel, és kevéssé érdekli az étel.
Szóval még ha viszonylag drágán is eszünk, az sem fog segíteni.
A minap majdnem fél év után először jártam Higashiyamában.
Hosszú idő óta először akartam lefotózni a Kōdai-ji templomot.
Amikor úgy döntöttem, hogy a Gion Shijón keresztül megyek haza, azonnal eszembe jutott a megoldás.
Ez az a helyszín, ahol Marcel repülőgépe lezuhan.
A gépen Ginette Neveu, a szuper-duper zseniális hegedűművésznő is utazott, aki a franciaországi születésű csodagyerek Natsuho és zongorista bátyja előtt lépett fel.
Neveu valóban kiváló, de miután a minap este hallottam Murata Natsuho kisasszonyt játszani, eszembe jutott egy gondolat.
Natsuho olyan, mint a zongorista Michelangelo, a történelem legkiválóbb hegedűművésze, akit senki máshoz nem lehet hasonlítani...
Edith Piaf - Non, je ne regrette rien (Audio officiel)
Edith Piaf - La vie en rose (Audio officiel)
