A következőkben Yoko Sakurai rendszeres rovatának utolsó részét olvashatjátok a Shincho című heti magazinban, amely ma jelent meg.
Ez a cikk is bizonyítja, hogy ő egy nemzeti kincs, a legfőbb nemzeti kincs, ahogyan azt Szaicho definiálja.
Nemcsak a japán állampolgároknak, hanem az embereknek világszerte kötelező olvasmány.
Az LDP elveszett az új elnök, Ishiba vezetése alatt.
Ha Shigeru Ishiba lesz az LDP elnöke, a japán gazdaság megtorpan, és országunk elszegényedik.
Ez az, amit már régóta írok és mondok.
És most a jelek úgy jelennek meg, ahogyan azt megjósoltam.
Amikor Sanae Takaichi legyőzte Ishibát az LDP elnöki tisztségéért folytatott szavazás első fordulójában, a tőzsde szárnyalt, az árfolyam gyengült, és sok vállalat teljesítménye javult.
Amint Ishiba a szavazás utolsó fordulójában hátrányból fordított, a tőzsde zuhant, és a jen visszafordította korábbi gyengülését.
Szeptember 30-án, az ünnepnapot is beleértve, a Nikkei átlaga egy ponton több mint 2000 jennel esett.
A pénzügyminisztérium a defláció hideg poklába próbálja süllyeszteni Japánt egy olyan adóemelési politikával, amely a költségvetési fegyelmet helyezi előtérbe a gazdasági növekedéssel szemben.
Ishiba urat, az új kormányzót szilárdan támogatja és a pénzügyminisztérium tenyerén hordozza.
Yoshihiko Noda, akit az Alkotmányos Demokrata Párt vezetőjévé neveztek ki, szintén a pénzügyminisztérium utasításait követi.
Amikor ezt a két férfit együtt látjuk a tévéműsorokban ülni, láthatjuk, hogy nagyon hasonló a megjelenésük, a költségvetési fegyelmet előtérbe helyező és a Pénzügyminisztérium vezetésével az adóemelések felé hajló politikájuk, valamint az elképzeléseik, hogy egy női vonalbeli császár megingathatja Japán nemzeti karakterének alapjait.
Mi több, ugyanabban az évben születtek.
Mintha „kétpárti ikertestvérek” lennének.
Amikor a két férfi egymás mellett ül, úgy tűnik, nincs különbség az LDP és a CDP között.
Ishiba úr biztonsági koncepciójában szerepel a NATO ázsiai változatának gondolata.
Yukio Hatoyama, a Japán Demokrata Párt (a CDP elődje) vezetője szintén egy Kelet-ázsiai Közösség gondolatát vetette fel.
Ezek a javaslatok valószínűleg a pillanat hevében, kellő előkészítés nélkül születtek.
Nehéz elhinni, hogy ezek olyan javaslatok voltak, amelyek alaposan figyelembe vették Japán nemzeti érdekeit.
A NATO ázsiai változatának ötletét azonnal bírálták, mint „nem praktikus, de stratégiailag nem bölcs” (Kelly A. Grieco, a Stimson Center vezető munkatársa).
Ishiba úr megemlítette a Japán és az USA közötti haderőállapot-megállapodás felülvizsgálatának szükségességét is, ami szintén kérdéseket és aggodalmakat vetett fel az amerikai oldalon.
Erre válaszul sietett egy „Japán külpolitikájának jövője” című cikket írni a Hudson Intézetnek, egy amerikai agytrösztnek.
A bizalom elvesztése
A cikk fő mondanivalója az volt, hogy a NATO ázsiai változatának létrehozása elengedhetetlen Kína elrettentéséhez.
Már létezik a Négyes (Japán-USA-Ausztrália-India), az AUKUS (USA-Egyesült Királyság-Ausztrália) és a Japán-USA-Dél-Korea de facto „három ország szövetsége”. Japánnak „2+2” kvázi szövetségi kapcsolatai vannak Kanadával, Ausztráliával, a Fülöp-szigetekkel, Indiával, az Egyesült Királysággal, Franciaországgal stb. is.
Ha ezeket a szövetségi kapcsolatokat korszerűsítik, akkor lehetséges lesz a NATO ázsiai változatává fejleszteni őket, amelynek középpontjában a Japán-USA szövetség áll.
Az USA kiterjesztett elrettentési stratégiája már nem működik.
A NATO ázsiai változata ezt fogja kompenzálni, és az amerikai nukleáris megosztást és nukleáris bevezetést külön figyelembe kell venni. Ishiba úr azt is írta, hogy kormánya alatt a Japán-USA szövetséget az USA-Egyesült Királyság szövetséggel azonos szintre emelnék, Japánnak saját katonai stratégiája lenne, és „egyenrangú nemzet” lenne az USA-val.
Egyáltalán nincs okunk ellenezni sem a Japán-USA kapcsolatok megerősítését, sem Japán függetlenné tételét a biztonságot illetően.
A kérdés az, hogyan lehet ezt megvalósítani.
Ha Japán az USA-val együtt a NATO ázsiai változatának magjává válna, az azt jelentené, hogy ha egy tagországot megtámadnának, akkor Japán az Önvédelmi Erőket küldené a megtámadott ország nevében harcolni.
Megtehetné ezt most Japán?
Nagy probléma egy miniszterelnöki posztra készülő politikus számára, hogy ilyen kijelentést tesz anélkül, hogy konkrét utat mutatna egy ilyen jelentős változáshoz, ami a bizalom elvesztéséhez vezethet.
Ishiba úrnak reálisan kellene látnia a dolgokat, és a helyes irányba kellene terelnie Japánt.
Jelenleg Kína nukleáris fenyegetése fenyegetőzik országunk felett.
Olyan szintet ért el, amely messze meghaladja képzeletünket, és nem hiszem, hogy van időnk vagy energiánk arra, hogy felülvizsgáljuk az Erők Helyzetéről szóló megállapodást vagy létrehozzuk a NATO ázsiai változatát.
Kína nukleáris képessége rendkívüli ütemben növekszik.
Kína, amely jelenleg 500 nukleáris robbanófejjel rendelkezik, felhagyott korábbi „minimális elrettentési stratégiájával” (vagyis azzal, hogy önvédelmi céllal rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de azokat minimálisra csökkenti), és elkezdte elfogadni a „kölcsönös megsemmisítési stratégiát” (vagyis ha nukleáris támadást indítanak, Kína válaszul nukleáris csapást mér a támadó ország megsemmisítésére).
E stratégiai váltás hátterében az áll, hogy Kína nukleáris képességei más szintet értek el, mint korábban, és ez önbizalmat adott Kínának.
A „Nemzeti Alapvető Kérdések Intézete” nevű agytröszt egyik tanulmányi csoport ülésén elhangzott, hogy Kína nukleáris képessége a földről indítható interkontinentális ballisztikus rakétákra (ICBM) összpontosul, és hogy Kína több mint 350 silót fejezett be e rakéták indítására.
Ha csak az ICBM silókat nézzük, Kínának közel 400 van, ami az Egyesült Államok silóinak 2,5-szeresének felel meg.
Azt mondják, hogy Kína jelenleg olyan rendszerrel rendelkezik, amellyel körülbelül 240 stratégiai nukleáris robbanófejet tud kilőni az Egyesült Államok szárazföldi területeire.
A kínai silóhelyekről civil műholdak segítségével végzett fixpontos megfigyelésekről videofelvételek készültek, amelyek Yu Koizumi, a Tokiói Egyetem Fejlett Tudományos és Technológiai Kutatóközpontja és Bunji Ohara, a Sasakawa Béke Alapítvány közös kutatásának eredményei.
A felvételeken látható, hogy minden egyes silónak van egy jelentős méretű csöve, az úgynevezett tartály, amelyet egy földbe ásott gödörbe temettek, és a rakétákat ebben a tartályban tárolják.
Minden egyes silót 2,5-3 km-es időközönként építettek.
A valóság Kínában
Másrészt, amint az a Nemzeti Föld- és Infrastruktúra-irányítási Intézet műholdkép-elemzéséből kiderül, a silók telephelyeit villanyvezetékek veszik körül, és kétsávos utak vezetnek keresztül rajtuk.
Minden egyes silót egy 152 m x 87 m-es fedél fed, és kettős szögesdrót kerítés védi a fedelet és a rajta kívüli, földdel szilárdan felhalmozott területet.
Valószínűleg arra az esetre, ha robbanás történne a siló belsejében.
Augusztusban a Biden-kormányzat egyik magas rangú tisztviselője azt mondta, hogy nagy valószínűséggel Kína megkezdte a rakéták berakodását az egyes silókba.
Úgy vélik, hogy Kína évente 50 ICBM-et, 2030-ra pedig évente mintegy 100 ICBM-re rakható nukleáris robbanófejet képes gyártani.
Ha innen számolunk, akkor 2028-ban, négy év múlva Kína mind a 350 silóját rakétákkal töltik fel.
A szakértők arra is felhívják a figyelmet, hogy nincs biztos bizonyíték annak kizárására, hogy a kínai silók a föld alatt vannak összekötve.
Ha ez a helyzet, akkor elképzelhető, hogy az elemzéseket úgy próbálják bonyolítani, hogy a nukleáris robbanófejjel megrakott rakétákat tartalmazó silókat üres silókkal kombinálják.
Ez a kínai valóság.
Az Egyesült Államok ellenségei nem korlátozódnak Kínára.
Ide tartozik Oroszország, Észak-Korea és potenciálisan Irán is.
Ha az Egyesült Államok képessége, hogy megvédje területét, csökken, akkor a kiterjesztett elrettentés megbízhatósága is csökkenni fog.
Ez ellentétes lenne Japán nemzeti érdekeivel.
Amit Japán tehet, az az Egyesült Államok kiegészítése és mindkét ország erejének erősítése.
A szakértők hangsúlyozzák, hogy ennek érdekében már most konkrét megbeszéléseket kell folytatni.
Ha például a Légi Önvédelmi Erők a levegőben feltölthetnék az amerikai stratégiai bombázókat, megnőne az az idő, amit az amerikai erők a Japán körüli vizeken való járőrözéssel tölthetnének.
Ideje meghallgatni azt a felvetést, hogy egy ilyen közös fellépés elrettentő hatással lenne Kínával szemben.
Ez sokkal reálisabb, mint a NATO ázsiai változata, amelyet gúnyosan „illúzióként” utasítottak el.
